ÍRÁSOK

De egészen addig: minden pillanatban gyógyulni, növekedni, alkalmazkodni igyekszünk. Te is, én is, minden lény, az első pillanattól az utolsóig. Olyan ez, mint egy hol halványabb, hol erősebb, de örök fény, mely átjárja az élet fundamentumát.

Ellentétben egy csészével. Aminek nem csak egy külső erő kell, hogy összeálljon, hanem külső, eltérő anyagra is, ez esetben nemesfémre. Mi, élők azonban segítség nélkül, egyszerű alkotóelemekből, magunk előállítjuk mindazt, amire szükségünk van, hogy újra önmagunk lehessünk - legyen szó akár a fizikai testünk molekuláiról, vagy a "lélek"- a külső és belső viselkedés - éteribb anyagairól.

És a darabjaira hullott porcelánnal ellentétben, melyet egy emberi elmének kell aprólékos gonddal összeállítani,  külső rendezőelvre sincs szükségünk: a testünkkel együtt kapunk annyi velünkszületett bölcsességet, és képességet a tanulásra, amennyivel elboldogulunk - még ha néha nehéz is megtalálnunk magunkban.

Mindez nem jelenti, hogy ne érezhetnénk magunkat időről időre elveszettnek, ne lenne szükségünk egymásra, időnkénti külső iránymutatásra, akár fizikai vagy materiális megtámogatásra, cseppet sem. De arra emlékezhetünk, hogy a legelveszettebb pillanatainkan is az élet milliónyi mechanizmusa dolgozik hihetetlen összhangban, hogy alkalmazkodjunk, hogy gyógyuljunk, hogy éljünk. "Más erők is munkálkodnak ám a világban a gonoszon kívül..." - mondaná Gandalf.

Kép (Infostart): Rozi kutya gyógyul - ha nem is olyan szép, mint egy japán váza, számomra sokkal inkább megtestesíti a az élőlények elszánt törekvését a gyógyulásra.