BLOG

Ma kint reggeliztünk - az október az új vénasszonyok nyara (a szeptember meg csak olyan sima nyár). Három élő kutya (a negyedik az almafa alatt, már nem kell igazgatni). Öt ló: négy a karámban, a póni az asztal mellett, a félig kész kisházból (ezt is igazgatni kellene) kihúzkodott zsák répával bajlódik, aztán beljebb hatol az épületbe tápot dézsmálni, közben szemmel tart - meddig tolerálom? Három ember. És egy kacsafarkú szender, seregélyek, széncinege, balkáni gerle, odébb kóbor macska, még odébb szarvasok, meg még ami nem látszik. És kornyadozó rózsák, és alig virágzó levendulák, és beteg diófa, és az a bizonyos almafa, és halott büdöskék (szegények, nem elég, hogy büdöskék), és egyszerre elburjánzott és beteges paradicsomok, csigarágta mángold, és rengeteg tarackbúza - vagy az egynek számít? - és ki tudja, mi még: föld fölött és föld alatt, születésre várók, élők, halottak. De eltérültem. Ahogy eltérültem reggeli közben is, ahogy meghatottan és megigézve és megtisztelve és boldogan és szomorúan és elragadtatva időztem (egyelőre) élőként a többi lény között. Aztán, ahogy a póni felborította a szemetest további zsákmány reményében, magamhoz tértem: ideje beavatkozni, nekiállni rendezkedni, úgyis az volt a terv. És itt indult a fenti gondolatmenet az örökös igazgatás fáradságos és költséges voltáról. 

És  akkor azt mondtam: most nem. Valahogy, amilyen könnyen belecsúszok folyton az igazgatásba, az októberi utónyárban ugyanolyan könnyű volt nemet mondani az egészre. Most mindenkit békén hagyok: hadd kobozzon a póni, hadd ugasson a Felhő, hadd másszon fel a kanapéra a büdös szájú Debora, hadd nézze a maradék palacsintát öt centiről a Rozi - és kétségkívül el is fogja lopni, és felbátorodva még szemtelenebb lesz; Hadd morogjon az Ember, és csilleljen papalanba burkolózva a Gyerek, akinek egymillió dolga van, és úgy általában hadd csinálja körülöttem mindenki, amit épp csinál, és legyen épp olyan, amilyen. És csak léteztem és nézelődtem és hallgatóztam tovább én is, egész délelőtt. Semmilyen hasznot nem hajtottam a társadalomnak, viszont nem fáradtam el. És nem fogod elhinni: nem lett baja senkinek, sőt. A lovak bejöttek a körkarámba, és fekve szundikáltak a napon (mondjuk öt méterre tőlünk), ami nagyon-nagyon csilles dolog. Igaz, hogy ma nem lettek okosabbak - de tudatlanabbak se. Nem lett ebéd - de lett vacsora, nem halt éhen senki. Nem kerestem pénzt, de nem is költöttem. Egyszóval nem lett semmi, de semmi baj az egész délelőttös hesszelésből. Nem értem, miért volt ilyen egyszerű, talán az őszi nap sugarai testesítették meg az együttérző figyelem fényét, és kívülről jött belém? Mindenesetre kipróbálhatnám többször is. 

És mit szólsz ahhoz, hogy Te is kipróbálhatod, ha van állatod, mondjuk az(ok)on, ha már állatok világnapja. Mi lenne, ha ma a Te állatod is lehetne csak úgy a maga módján olyan, amilyen - öreg, hibbant, sánta, idegbeteg, szemtelen, büdös, lusta, rohanós, láb alatt lévő, szabad, ignoráns, kártevő, félős, szép, kócos? Hogy felmásszon, leugorjon, kiássa, megegye, ráfeküdjön; hogy köhögjön, hogy sántítson, lassítson? (Akár hogy feladja és arra kérjen: engedd el?) Milyen Neked, ha csak úgy hagyod? Ha egy kicsit nem igazgatod, nem javítod meg vagy teszed még jobbá  őt? Akár meg is mondhatod neki - hangosan vagy magadban: Most csinálj, amit akarsz, legyél olyan, amilyen, én meg csak úgy itt leszek. Közben meg belegondolhatsz, beleérezhetsz, mi minden köt össze: a Föld, amin álltok, a levegő, amit együtt lélegeztek be és ki, a testek örök párbeszéde a felszín alatt, emlékek… Hat rá valahogy? És Rád? 

És ha nincs állatod, megteheted ezt a vadon élőkkel akár egy parkban: bárhol ülsz le csak öt percre, elő fognak kerülni, és velük együtt az igazgatás késztetése - legyet lecsapni, darazsakat elhajtani, galambokat megetetni, idegen kutyát megsimogatni/szúrós tekintettel szemmel tartani... Ki tudja, mivel találkozol; de ott lesznek, és Te lemondhatsz az igazgatásról , és elfogadhatod őket, esélyt adva Magadnak, hogy kevésbé fáradj el. 

(De azért vigyázz, ha túlságosan belebonyolódsz ebbe a békén hagyás/elfogadás dologba, a végén úgy jársz, mint én: nem tudod őket megenni többé.)

De ha semmilyen állattal nem találkozol, kezdheted a szobanövényeddel, vagy épp egy fával a kertben, a parkban: egészen biztosan neki sem fog ártani, ha békén hagyod. És ki tudja, talán még neki is odasuttoghatod titokban: Most csinálj, amit akarsz, legyél olyan, amilyen, én meg csak úgy itt leszek. Milyen érzés Neked? Vajon ő is felfog valami belőle valami rejtélyes módon? Neked mi a megérzésed? 

És akár meg se állj állatoknál, növényeknél: lehet, hogy még több igazgatást kihagyhatsz ma: hagyhatod az Emberedet, Asszonyodat, Gyerekedet, Anyádat, Apádat, barátaidat és üzletfeleidet is csinálni, amit akarnak, lenni, amilyenek. Sőt! Mi lenne, ha Magadat se igazgatnád? Ha Te is olyan lehetnél ma, amilyen: nyugodt vagy szorongó, derűs, szomorú, fáradt, vagy hol ilyen, hol olyan. Vajon tényleg kimaradnál, lemaradnál? Mit veszítenél, ha az állandó igazgatásról mondanál le? Milyen lenne így a napod? Milyen lennél így Te magad? 

Legyen minden lény boldog, töltse el boldogság.

Lovasberény, 2026. október 4.